Tudom, tudom, a mikroblogging a divat, én meg küldök egy heti összefoglalót... Ez van. Nem mintha magamnak írnám, nem vagyok introvertált (sicc!), sőt, úgyhogy remélem lesz, aki el is olvassa. És nem csak olyanok, akiknek egyébként is mindent elmesélek.
Szóval kigurultam a szegecses bőröndömmel a Népligetbe (azért szegecses, mert az eindhoveni repülőn a kis támasztókát letörték róla és már csak a rögzítő csavarok állnak ki belőle, így ha ügyesen húzom, látszik a nyoma a parketten, megszerelni meg ugye, minek...), jót blicceltem újfent, pedig nem szokásom, de ha elég magabiztosan megy az ember, mindent bevesznek a sasok. Check-in van a nemzetközi autóbusz járatokra, lehet választani helyet is. Elolvadok. Na mondom, utolsó sor, oda értelmes ember nem ül (ebben igazam volt), majd jót alszom fekve. Nyilván be is ült mellém két nyanya, az ilyen igazi megsavanyodott öreglányok, kövérek, alternatívan öltözködnek és mindenkinél okosabbnak gondolják magukat, férfihiányukat pedig külföldi utazgatással kompenzálják. Szóval innentől hely gumó. Mindezek mellé képes voltam magam a foci EB Kossuth Rádiós közvetítésével terhelni. Az még hagyján, hogy a telefonomat furcsa mozdulatok közepette dugdováltam az ablak irányába vételért imádkozva, de a "kommentátor" hozta az MTVA minőséget, így gyakorlatilag az eredményen kívül élmény-értéke nem volt a dolognak. Kedvencem tőle "da Silva" és Xavi Fernandez (gy.k.: David, és Hernandez), illetve "szegény" Barzagli, akit a szegénység epitheton ornansán kívül azzal is sújtott a lator, hogy kőkemény G-vel ejtette a nevét. Tőrdöfés volt minden labdaérintése. Vége lett, így reggel szomorú olaszokra számíthattam. Egy keveset (darabokban talán 4 órát) még aludni is tudtam, olyan testhelyzetekben, amire nem gondoltam, hogy képes vagyok. Triestbe ereszkedtünk éppen le a jellegzetes szerpentinjén, mikor felébredtem 4 körül, aztán a velencei kikötő, Mestre, majd Padova.
Kihalt várost találtam, ami nem csoda, egyrészt EB döntő, másrészt hétfő reggel 6, de Eindhovenhez képest nagy (volt) a kontraszt tisztaságban, rendszeretetben, mindenben. Beslattyogtam a Professzor Ducceschi által külföldi tanársegédek elszállásolására adományozott házikóba, ahol egy kedves olasz nénike fogadott, természetesen egy kukkot nem beszél angolul. Kitöltöttem néhány papírt (elképzelni nem tudom, miket írtam alá), majd megmutatta a szobámat. Módfelett elégedett vagyok vele, apró, célorientált. A fürdő nagyobb, mint az otthonim (ez nem nagy teljesítmény), a szobában van ágy, íróasztal, lámpa, szekrény, polc. Ami hiányzik: légkondi, szúnyogháló, tv, meg egy raklap maláj khmm... Szóval ki lehet bírni, kellően alulöltözötten, a szükségesnél egyetlen egy ATP molekulával sem többet felhasználva a mozgáshoz. Kipakoltam, aztán indulás az International Welcome Office-ba (mifene!), ők szervezték a szállást, illetve adnak belépést a padovai városi internethez (mifene 2!). Egy külön kis táskát is a kezembe nyomtak, különbet mint egyes konferenciákon, tele Padováról, illetve az egyetemről szóló anyagokkal (are you watching Semmelweis?). Ezután irány a Klinika, pontosabban Klinikák (lásd még Policlinico), ahol egy könnyed fél óra bolyongás után megtaláltam az echos nőcit, akit kerestem. A CVC labirintusa gyenge amatőr ahhoz képest, ami itt van... És a legjobb, hogy néhány orvoson kívül gyakorlatilag senki sem beszél angolul (v.ö. Hollandia). A szakmai élményekről majd külön írok bejegyzést, egyelőre annyit, hogy mindenki nagyon kedves, bevontak a munkába, mindent örömest megmutatnak és hihetetlen bizalommal vannak. A hétvégén például egyes egyedül dolgoztam az egész adatbázisukkal, senki meg sem kérdezte, mit akarok, fel sem merült bennük, hogy letörlök, vagy ellopok valamit. Európa.
Enni nem sokat kíván az ember 40 fokban, egy kicsit azért megerőltettem magam és vettem pár dolgot az Auchanban, de csak azért, hogy a gyarló testemet munkára tudjam bírni... Először jól eltévedtem odafele menet, vagy én veszítettem el a tájékozódó képességemet (megnéztem előtte, merre kell menjek), vagy az utcák bonyolultak... Visszafelé is eltévedtem, ez egy 6-os ásványvízzel már nem olyan vicces, pláne hogy sikerült egy olyan lábbelit felvennem, ami egy összefüggő vízhólyagot csinált a talpamból. Mellesleg kb. ugyanannyiba kerül minden, mint otthon. Vettem szúnyogűzőt, meg egy egeret, mert a töltőt ugyan elhoztam a vezeték nélküli egeremhez, csak az adaptert hagytam az asztali gépemben, nemzeti színű vállba veregetés.
Jól érzem magam, egyelőre nem nagyon fedeztem fel a várost nevezetességek szempontjából, valahogy nincs rá igényem. Egyrészt meleg van, másrészt dolgoztam, harmadrészt. Sokat olvasok, nem csak a jelen témával kapcsolatos cikkeket, hanem alap echos dolgokat is, úgyhogy igazán hasznosan telnek a napok. Már-már ijesztően jól megvagyok egyedül, kiválóan el tudom magam szórakoztatni (Gyilkos elmék, Trónok harca, blogírás, ad absurdum). Azért nem célom, hogy ez így maradjon, szívesen venném, ha egyszer más csinálna nekem programot, de majd otthon, muhaha! Szülők, barátok hiányoznak, legjobban az a valaki, aki nem tudhatja, hogy ő az a valaki, aki a legjobban, de egy hét még nem nagy idő, facebook, skype üzemel. Egyelőre ennyi, egy-egy történet, ha még eszembe jut, bemikroblogolom. Csóközön.
U.i.: szakmáról coming soon!
U.i. 2: BREAKING! Poker face érzelmeket mutatott! Megkönnyeztem szegény Murray-t... Micsoda mázlista vagyok, hogy végigkísérhettem Federer pályafutását; Andy kevésbé az.
Utolsó kommentek